A donorsejtes út elfogadása

 

A donorsejtes gyermekvállalásnál előfordulhat, hogy hamarabb megszületik a gyakorlati döntés: induljunk el a donorsejtekkel. A teljes lelki elfogadás azonban még nem történt meg egészen.

A pár már tájékozódott a lehetőségekről, kiválasztotta a klinikát, esetleg beszélt az orvossal, és a szükséges papírokat is aláírta. Kívülről úgy tűnhet, hogy elindultak a donorsejtes gyermekvállalás útján, belül azonban még nem biztos, hogy minden részük megérkezett ehhez a döntéshez.

Van, akinek gyorsan megszületik a döntés, de ez nincs mindig így: van, hogy hosszabb idő szükséges az elhatározáshoz.

Ahogy a Donorsejtes baba elfogadása: a saját sejt elengedésének gyásza című cikkben olvasható, előfordulhat, hogy még jelen van a saját sejtes baba lehetőségének elengedése miatti gyász, és emiatt nem vág bele a pár.

De az is lehet, hogy megértjük, miért kínál reményt a gyermek érkezésére ez az út, emiatt bele is vágunk, mégis maradhat bennünk egy nehezen megfogalmazható, zsigeri ellenállás. Mintha egyszerre indulnánk el, és tartanánk is vissza magunkat.

Ilyenkor gyakran megjelenik a vágy, hogy valaki kimondja helyettünk:

„Igen, ez a te utad. Vágj bele. Nem fogod megbánni.”

Ezt a bizonyosságot azonban kívülről senki nem adhatja meg teljesen. Nem azért, mert ne lehetne segítséget és támogatást kapni, hanem azért, mert a valódi elfogadásnak egyszer bennünk kell megszületnie.

A döntés és az elfogadás nem ugyanaz

A hozzám fordulóknál gyakran azt látom, hogy a gyakorlati döntés hamarabb megszületik, mint a lelki elfogadás.

Valaki igent mondhat a donorsejtes lombik programra azért, mert az életkora, az orvosi eredményei vagy a sorozatos sikertelenségek miatt úgy érzi, nincs más lehetősége. Megteheti a szükséges lépéseket úgy is, hogy belül még mindig a saját sejtes gyermek lehetőségéhez ragaszkodik.

Ezért önmagában az, hogy kiválasztottuk a klinikát, már van időpontunk, vagy elindult a lombikprogram kezelése, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy lelkileg is megérkeztünk ehhez az úthoz.

A döntés megszülethet azért, mert haladni kell. Az elfogadáshoz azonban sokszor időre és belső munkára is szükség van, ami a perinatális szaktanácsadás keretein belül gyorsítható.

Előfordulhat az is, hogy valaki már végigment a donorsejtes kezelés gyakorlati lépésein, mégis újra és újra visszatér benne a kérdés:

„Én ezt valóban elfogadtam, vagy csak úgy éreztem, hogy nincs más választásom?”

Ez fontos különbség. Attól, hogy továbbléptünk, a veszteség és a belső bizonytalanság még nem feltétlenül oldódott fel.

Mit jelent a zsigeri elfogadás?

A zsigeri elfogadás nem azt jelenti, hogy egyszerűen elhatározzuk: mostantól nem félünk, nem vagyunk szomorúak, és nem lesznek többé kérdéseink.

Sokkal inkább azt a belső fordulatot jelenti, amikor már nemcsak a gondolataink szintjén mondunk igent, hanem a mélyebb részeink sem próbálnak folyamatosan visszatartani ettől a döntéstől.

Nagyon vágyhatunk a gyermekre, miközben a donorsejt lehetőségét mégsem tudjuk egészen közel engedni magunkhoz. Egyszerre lehet jelen bennünk az előrehaladás és a visszafordulás.

Egyik nap úgy érezhetjük:

„Igen, belevágunk. A lényeg, hogy gyermekünk lehessen.”

Másnap pedig újra megjelenhetnek a kérdések:

„Biztosan ezt akarom? Mi történik, ha később megbánom? Mi van, ha mégis sikerülhetne a saját sejtemmel?”

Ez a vacillálás nem azt jelenti, hogy nem szeretnénk eléggé gyermeket. Sokszor éppen azért ilyen erős a bizonytalanság, mert rendkívül fontos számunkra, hogy jól döntsünk.

Mi tarthatja fenn a tudatalatti vacillálást?

A tudatalatti működésének egyik fontos része a védelem. Amikor nagy, ismeretlen és visszafordíthatatlannak érzett döntés elé kerülünk, könnyen bekapcsolhatnak a félelmeink.

A tudatalatti védelem megjelenhet úgy, mintha nem is akarnánk foglalkozni a témával. Elfelejtjük, amit legutóbb hallottunk vagy olvastunk róla, elodázzuk a következő lépést, vagy újra eltávolodunk attól, amit korábban már majdnem elfogadtunk.

Amíg jelen van a félelem, gyakran még több információt próbálunk gyűjteni. Újabb kérdéseket teszünk fel, újabb tapasztalatokat és sikertörténeteket keresünk.

Ezek fontosak és valóban segíthetnek. Egy pont után azonban az információgyűjtés már nem feltétlenül visz közelebb a döntéshez. Arra is szolgálhat, hogy még ne kelljen végleg kimondanunk az igent vagy a nemet.

A saját sejtes remény életben tartása

Amíg nem mondunk teljes igent a donorsejtre, addig egy kis ajtó nyitva maradhat a saját sejtes gyermek lehetősége előtt.

Lehet, hogy az orvos már mást javasol, de belül továbbra is ott vannak a kérdések:

„Mi lenne, ha még egyszer megpróbálnánk?”

„Mi lenne, ha találnánk egy másik kezelést?”

„Mi történik, ha mégis lenne lehetőség a saját sejtes gyermekre?”

Ez ugyanolyan kiskapu nyitva hagyása lehet, mint ami a lombiknál is megjelenhet: „Most, hogy belekezdtünk, hátha mégis spontán összejön.” Hátha mégsem lombikkal, vagy ebben az esetben nem donorsejttel érkezik a baba.

A döntés halogatása ilyenkor nem feltétlenül egyszerű bizonytalanság. Egyben a régi remény védelme is lehet. Amíg nem indulunk el végleg az új úton, addig nem kell teljesen elbúcsúznunk attól, amit eredetileg szerettünk volna.

Lehet, hogy ezért várunk egy olyan külső érvre vagy megerősítésre, amely végleg lezárná bennünk a saját sejtes próbálkozás kérdését.

Ezt a lezárást azonban sokszor nem a következő orvosi mondat vagy statisztikai adat hozza meg. Annak kell belül helyet kapnia, hogy mit jelent lemondani az eredetileg elképzelt gyermekről és a fogantatás korábban természetesnek gondolt módjáról.

Valójában miről szeretnénk, hogy meggyőzzenek?

Amikor arra várunk, hogy valaki kívülről meggyőzzön bennünket, érdemes megvizsgálni, pontosan milyen bizonyosságot szeretnénk megkapni.

Talán azt szeretnénk hallani, hogy:

• biztosan szeretni fogjuk a gyermeket;

• teljesen a sajátunknak fogjuk érezni;

• később már nem fog fájni a genetikai kapcsolat hiánya;

• a baba nem érzi majd magát közelebb a genetikailag kapcsolódó szülőhöz;

• nem bánjuk meg, hogy ezt az utat választottuk;

• többé nem fogunk a saját sejtes gyermek lehetőségére gondolni.

Ezekre azonban senki nem adhat előre teljes garanciát. Nem azért, mert a donorsejtes útból ne születhetne mély és természetes szülő–gyermek kapcsolat, hanem azért, mert az érzéseink nem előre kiállított bizonyítványok alapján működnek.

Sokszor nem is magáról a donorsejtről szeretnénk, hogy meggyőzzenek. Inkább arról szeretnénk bizonyosságot kapni, hogy később minden rendben lesz bennünk.

Hogy nem fogjuk megbánni. Hogy valóban a sajátunknak érezzük majd. Hogy nem bukkan fel újra a fájdalom amiatt, hogy eredetileg nem ezt az utat szerettük volna.

Fontos tudni, hogy egy saját sejtes baba érkezése előtt is lehetnek bennünk hasonló kérdések és kétségek – csak ezeket a gyerekvállalás előtti kétségek során máshogy nevezzük:

„Biztosan itt az ideje gyermeket vállalni? Nem foszt majd meg a szabadságomtól?”

• Marad-e egyáltalán énidőm a mindennapokban?

• Teljesen fel kell adnom a karrieremet és a hobbijaimat?

• Mi lesz a párkapcsolatommal, ha megérkezik a baba?

• Normális, hogy ennyire rettegek ettől a hatalmas felelősségtől?

Ezek nem kifejezetten a donorsejt miatt felmerülő kétségek. Ha hosszú ideig mardosnak bennünket a donorsejtes út elfogadásával és az arra való rábólintással kapcsolatos kérdések, érdemes tudnunk, hogy nagy valószínűséggel a saját sejtes gyermekvállalásnál is lennének bennünk kétségek – csak más kérdések formájában.

Ez nemcsak a donorsejtes útról szólhat, hanem arról is, hogyan hozunk meg egy nagy és visszafordíthatatlannak érzett döntést. Mennyire van szükségünk teljes bizonyosságra, és mennyire tudunk úgy elindulni, hogy közben még maradnak bennünk kérdések?

Hogyan születhet meg a belső igen?

A belső rábólintás és az elfogadás úgy is megszülethet, hogy óvatosan eltávolodunk a saját érzéseink folyamatos nézegetésétől, és áthelyezzük a hangsúlyt arra a kis sejtecskére, amelynek segítségével baba érkezhet a családba.

A leendő gyermekre való koncentrálás sokat segíthet a döntésben. Gyorsíthatja a folyamatot, és lassan oldhatja a belső ellenállást is.

A belső igen nem mindig azt jelenti, hogy a fájdalom vagy minden kérdés eltűnt. Azt is jelentheti, hogy a fájdalom mellett már a befogadásnak is lett helye.

Nem kell minden kétségnek eltűnnie ahhoz, hogy a gyermek felé lassan meg tudjon születni bennünk az igen. Néha az elfogadás nem egyetlen nagy pillanatban érkezik meg, hanem apró belső lépésekből válik egyre biztosabbá.

Ezért fontos beszélni a belső bizonytalanságról is. Nem azért, hogy bárkit rábeszéljünk a donorsejtes gyermekvállalásra, hanem hogy könnyebben megszülethessen a saját, belülről is vállalható döntése.

Petre Veronika, perinatális szaktanácsadó

Kapcsolódó előadás:
Donorsejtes baba könnyebb elfogadása – származás, kötődés, megnyugvás – szeptember 22.

Ha a döntés már megszületett, de az elfogadás még nem egészen, az előadáson vagy egyéni órán is segítek közelebb kerülni a saját belső igenhez.

Egyéni órára időpontfoglalás.

A donorsejtes gyermekvállalással kapcsolatos előadásokról és az egyéni segítség lehetőségeiről itt olvashatsz bővebben: Donorsejtes gyermekvállalás

A cikksorozat hamarosan folytatódik.