Donorsejtes baba elfogadása: a saját sejt elengedésének gyásza

Egy világ omlik össze az emberben, amikor kiderül, hogy nem lehet saját sejttel baba, és az orvos donorsejtet javasol.

Sokszor hónapokba, vagy akár évekbe telik, mire a pár túl tud lépni ezen a lelki megrázkódtatáson. Külön-külön, mind a férfiban, mind a nőben máshogy játszódik le a belső fájdalom feldolgozása.

Van, hogy egyikük vagy másikuk hónapokig nem hajlandó szóba hozni ezt a fájdalmas élményt, és így fordulhat elő, hogy elzárkóznak az orvos vagy akár a környezet által is javasolt, támogatott donorsejt adta lehetőségtől.

Bár itt nem történik szó szerinti veszteség, hiszen nem konkrét babát veszítettünk el, és emiatt talán azt gondolhatnánk, hogy nem történik gyász, a lelki folyamat mégis nagyon hasonló lehet. Emiatt egy mély, donorsejthez kapcsolódó gyász és erős gyászreakció indulhat el.

Ha nem vagyunk a gyászolásban jártasak, akkor lehet, hogy fel sem ismerjük: nőként vagy férfiként jelenleg gyászolunk. Nem biztos, hogy ez látványos sírásként vagy összeomlásként jelenik meg. Lehet, hogy inkább dühként, elzárkózásként, szégyenként, irigységként, az igazságérzet sérüléseként, ürességként vagy testi-lelki fáradtságként éljük meg.

Ezt a nagyon fájdalmas belső felismerést mindkét fél aszerint dolgozza fel magában, amilyen a problémamegoldó stratégiája. Van, aki beszélni akar róla, körbejárni, érteni, kimondani, megfogalmazni. Más inkább csendben marad, bezár, eltolja magától, vagy gyakorlati megoldást keres, hogy ne kelljen a fájdalmas érzésekkel közvetlenül találkoznia.

A férfiaknál ez sokszor még rejtettebben zajlik. Ők gyakran mélyen bezárkóznak, elutasítóvá válnak, vagy egyszerűen nem szólnak semmit. Ez azonban ne tévesszen meg bennünket: a csend nem feltétlenül közöny. Lehet, hogy a férfi még kevesebb segítséget kapott ahhoz, hogyan élje meg a veszteséget, hogyan beszéljen róla, és hogyan mutassa ki, hogy neki is fáj.

Ezért a pár két tagja sokszor nem ugyanott tart ebben a folyamatban. Az egyikük már kérdezne, a másik még hallgatna. Az egyikük már előre gondolkodna, a másik még a saját sejtről való lemondásnál tart. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyikük jobban akarja a babát, hanem sokszor csak máshogy védekeznek ugyanazzal a fájdalommal szemben.

Így előfordulhat, hogy amíg egyikük beszélni szeretne róla, a másik inkább hallgat. Ettől pedig mindketten még magányosabbnak érezhetik magukat ebben a helyzetben.

Ugyanakkor azt is gyakran látni, hogy a pár tagjai tükrözik egymást. Ha a nőben elindul egy belső átfordulás, sokszor a férfi is követi, mert ebben a folyamatban is hatnak egymásra. Nem ugyanúgy, nem ugyanabban a tempóban, de a másik belső mozdulata sokszor a párkapcsolati térben is megjelenik. Ugyanakkor azt is gyakran látni, hogy a pár tagjai tükrözik egymást. Ha a nőben elindul egy belső átfordulás, sokszor a férfi is követi, mert ebben a folyamatban is hatnak egymásra. Nem ugyanúgy, nem ugyanabban a tempóban, de a másik belső mozdulata sokszor a párkapcsolati térben is megjelenik.

A saját sejt elengedése egy régi belső kép elengedése is. Annak a képnek az elvesztése, hogy a gyermek saját sejtből, saját genetikai kapcsolódásból fogan meg, és ezen az úton érkezik a családba.

A hozzám fordulóknál gyakran látom, hogy nem maga a donor szó a legnehezebb, hanem az a pillanat, amikor belül kimondódik: akkor az én sejtemből már nem lesz gyermek.

Ilyenkor sok kérdés felmerülhet. Mi lesz azzal az érzéssel, hogy „belőlem is van benne valami”? Hogyan lehet elengedni a saját sejthez kötődő reményt? Mit kezdjünk azzal a fájdalommal, hogy nem így képzeltük? Ezek a kérdések nem rosszak. Ezek annak a jelei, hogy ez az út nemcsak döntés, hanem belső feldolgozás is.

Amikor donorsejt kerül szóba, legyen szó donorpetesejtről, donor hímivarsejtről vagy donor embrióról, nemcsak egy orvosi megoldás jelenik meg, hanem egy nagyon személyes belső határ is. A párnak szembe kell néznie azzal, hogy a vágyott gyermek érkezése nem teljesen azon a testi-genetikai úton történik, ahogyan azt korábban természetesnek, magától értetődőnek vagy igazságosnak érezte.

Ez a veszteség kívülről gyakran nem látszik. Mások talán azt mondják: „De hát így is lehet babátok.” Vagy: „A lényeg, hogy gyermeketek lesz.” Ez igaz lehet, mégsem törli el azt a fájdalmat, amit a saját sejt elengedése jelenthet.

A donorsejt lehetősége ezért egyszerre hozhat reményt és fájdalmat, mert ez az út nem az, amelyre eredetileg készültünk.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a saját sejt elengedésének gyásza nem hálátlanság, és nem azt jelenti, hogy valaki nem szeretné a babát. Sokkal inkább azt jelzi, hogy a léleknek időre van szüksége, hogy utolérje azt az utat, amelyet az orvosi helyzet vagy az élet már kijelölt.

Hiszen a gyermekvállalásban sem csak egy baba érkezik meg. Valahol a férfi és a nő is megszületik anyaként és apaként. Ehhez hasonlóan a saját sejt elengedéséhez is meg kell érkezni belül. És ha úgy alakul, akkor később a donorsejt befogadásához, a donorsejtes úthoz is meg kell születni lelkileg.

Ez nem feltétlenül egyik napról a másikra történik. Sokszor először csak annyi lehetséges, hogy valaki már nem tolja el magától teljesen a gondolatot. Később egyre több mindent képes elolvasni, meghallgatni a donorsejttel kapcsolatban. Lassan elkezd nyitni, és egyszer csak megjelenhet benne az a gondolat: lehet, hogy nem ezt az utat választottam volna, de talán mégis van rajta valami, ami felé elindulhatok.

A gyász fázisai miatt a düh hosszabb ideig bent maradhat. Haragszunk arra, hogy nem lehet saját sejttel gyermekünk. De az élethelyzetből adódó sajátos lehetőségek miatt — például az életkor, a lombikfolyamat, amiben éppen vagyunk, vagy az, hogy már nincs végtelen idő a halogatásra — előfordulhat, hogy a nyomás a haladásra átfordítja a dühöt. Ilyenkor azt vesszük észre, hogy már nem a cselekvőképtelen, passzív gyászérzet a domináns, hanem a düh átszakítja az eddigi, akár évek óta tartó gátat, és lendületbe lép át.

A gyász tehát nem feltétlenül évekig tart, és nem mindenkinél ugyanúgy zajlik. A saját sejt elvesztése miatt érzett fájdalom mindenkinél máshogy jelenik meg, és mindenkinél más ideig tart.

A megoldás sokszor nem az, hogy gyorsan el kell fogadni a donorsejtes utat, hanem az, hogy előbb helyet kapjon mindaz, amit a saját sejtes baba lehetőségének elvesztése jelentett. Amikor ez a fájdalom kimondhatóvá válik, a lélek is könnyebben tud továbbmozdulni afelé, ami mégis megnyílhat.

A belső megérkezés sokszor akkor kezdődik, amikor már nemcsak azt látjuk, amit elveszítettünk, hanem lassan elkezdjük érzékelni azt is, ami mégis megnyílhat. Nem ugyanaz az út, nem ugyanaz a kép, nem ugyanaz a történet, amelyre eredetileg készültünk. De ettől még lehet belőle valódi családtörténet.

Jó lenne, ha mindig nagyon sok idő lenne erre a belső feldolgozásra. De ha valaki már negyven év felé jár, vagy túl sok sikertelen próbálkozás van mögötte, akkor könnyen érezheti úgy, hogy nincs annyi ideje, amennyire lelkileg szüksége lenne. Ettől megjelenhet a sürgetettség is: dönteni kellene, miközben belül még nem biztos, hogy minden részünk készen áll.

A gyermekáldás megvalósulásában való segítésem során azt tapasztaltam, hogy a hezitálás nemcsak a donorsejtes döntésnél jelenik meg. A gyermekvállalásban általában is alapélmény lehet: saját sejtes próbálkozásnál, inszeminációnál, lombiknál, sőt akár akkor is, ha spontán érkezne a baba, de belül még nem érezzük magunkat teljesen készen.

Ezt úgy képzelhetjük el, mint amikor magasból kellene vízbe ugrani. Amíg belül nem születik meg a saját döntés, mindenféle apró okkal húzzuk, halasztjuk az ugrást. Amikor viszont megszületik a belső igen, már el sem lehetne vonszolni minket az ugródeszkáról.

A donorsejtes útnál is valami hasonló belső fordulat történhet. Nem biztos, hogy eltűnik minden félelem. Nem biztos, hogy egyik napról a másikra könnyű lesz. De lassan kialakulhat egy belső igen: nem azért, mert már nem vagyunk szomorúak, hanem mert a veszteség mellett megjelenik az a lehetőség is, hogy ezen az úton is érkezhet gyermek.

Hogyan lehet ezt megsegíteni anélkül, hogy külső nyomást gyakorolnánk az érzésekre? Hiszen a nyomás hatására az ember sokszor pont ellenáll, mert úgy érzékeli, hogy valamire rá akarják venni. Mégis lehet óvatosan segíteni a feldolgozásban: beszélgetéssel, az érzések kimondásával, szakember támogatásával, vagy akár egy előadás során meghallgatott információkkal, amelyek áttörhetik azt az ominózus pontot, ahol addig minden megakadt.

Ezért fontos erről beszélni. Nem azért, hogy bárkit rábeszéljünk a donorsejtes gyermekvállalásra, hanem azért, hogy aki ebben a helyzetben van, ne maradjon egyedül a saját kérdéseivel, félelmeivel és bizonytalanságával.

Petre Veronika, perinatális szaktanácsadó

Kapcsolódó előadás:
Donorsejtes baba könnyebb elfogadása – származás, kötődés, megnyugvás.

Az előadáson a donorsejtes gyermekvállalás elfogadásáról, a veszteség és a remény kettősségéről, a baba felé való közeledésről, az anyai kapcsolódás megszületéséről és a származás későbbi elmondásáról beszélünk.

Ha a saját sejtes baba lehetőségének elvesztése, vagy a donorsejtes út gondolata benned is mély fájdalmat, gyászt vagy bizonytalanságot hoz fel, egyéni órán személyesen is ránézhetünk arra, hogyan éled meg ezt a veszteséget, és mi segíthet abban, hogy lassan a donorsejtes lehetőség felé is meg tudjon nyílni benned valami.

Egyéni órára időpontfoglalás.

A cikksorozat hamarosan folytatódik.